Vissza

NYERŐ­MAGYAROK.eu — Az ember a siker mögött

Ajándék

Ajándék

Lilla nagypapája rengeteget tudott mesélni azokról a boldog nyárestékről, amikor ő és nagymama szépen kiöltözve látogatták hangulatos, vízparti, apró vendéglők teraszait, ahol élőzene szólt és a pincérek mindig kifogástalan ingbe és tetőtől-talpig udvariasságba öltözve perdültek a vendégek elé. Hosszasan számolt be azokról a kívül gyöngéden gyöngyöző, ízre méregerős halászlevekről, amelyeket csak füstös tiszaparti csárdákban lehetett kóstolni, fehér belű kenyérszeletekről, amelyekhez szigorúan birkapörköltöt kellett enni, muzsikusokról, akik némi borravaló fejében a legszebb dallamokat tudták húzni nagymama fülébe. Lilla ilyenkor ámultan hallgatott, és gondolataiban kisimogatta nagymama ráncait és kiegyenesítette nagypapa derekát, és a meleg szagú, hangulatos nyárestéken a két szép felnőtt táncra perdült az apró vendéglők teraszain.

Lilla a saját idejében, tehát harmadikos kisiskolásként nem szeretett annyira étterembe járni. Szeretett jókat enni, főleg, ha desszertet (vagy csak azt) is lehetett kérni, ugyanakkor mindig feszélyezve érezte magát a szigorú-fehér abroszok és a furcsa alakú edények között, ahol nagy tálakon apró, furcsa formájú adagokat kellett fogyasztani, és ahol édesanyja éles szemmel figyelte, milyen udvariasan vágja még kisebb szeletekre a pöttöm ételeket. Az étteremben nem illett hangosan nevetni, szürcsölve enni a levest, elejteni a villát, lecsöpögtetni az abroszt, vagy mosdóba menet a mindig feszült arcú pincérek lába alá keveredni. Habár Lilla csak a kisváros egyetlen éttermét ismerte, ahol hasonlóképp történtek az ünnepi ebédek, elkönyvelte magát egy otthon-evő embertípusnak, akit legfeljebb a szülei rónak meg picikét, ha pörköltszafttal pecsételi a frissen vasalt terítőt.

Nagypapa történetei azonban egy másik világba repítették, ahol vendéglőbe járni ünnep volt, és nem kellett hozzá külön alkalom, ahol mindig volt egy kedves rokon, szomszéd vagy iskolatárs valamely szomszéd asztalnál, és ahol az ismerős pincér étkezés után kérdés nélkül hozza a feketekávét csodaszép, kicsike csészékben. Ahol a kávéházakba öröm volt betérni, mert a tükrös termekben minden, még teafüvet és kávét rejtő fémdobozok is szemet gyönyörködtetően szépek voltak. Lilla szünet nélkül álmodozott erről a világról, és akkor volt a legboldogabb, ha nagyszülei előkerestek a kredenc mélyéről egy-egy régi típusú tálkát vagy poharat, hiszen minden tárgy közelebb vitte ahhoz, hogy csodálatos fiatalkorukban érezze magát.

Aztán egyszer csak, azon a héten, amikor a szülinapja is esedékes volt, nagypapa kézen fogta és így szólt:

– Jól figyelj kisunokám, az ajándékod egyik felét ma, a másikat szombaton kapod meg tőlem. Jó lesz így?

 

Lilla izgatottan bólintott. A következő pillanatban már fent is ültek a vonaton, hogy a csodálatos Budapest egyik legszebb részére kiránduljanak, Óbudára. Mikor megálltak a szépen díszített, nagykapus ház előtt, a kislány még mindig nem sejtette, hová is érkeztek.

– Hol vagyunk most? – kérdezte izgatottan nagypapát.

– A vendéglők és a budapesti éjszakák főurának egykori hajléka előtt, a legkedvesebb íróm, Krúdy Gyula házánál! Most pedig hadd hívjalak téged egy kis időutazásra, ifjú hölgy!

Mikor beléptek a díszes épületbe, Lillának tátva maradt a szája. Körülötte letűnt korok sok-sok fényképe és emléktárgya, de micsoda emlékek, micsoda tárgyak! Ezerformájú csészék, finoman festett tányérok, üveglombik kávéfőzők, csodásabbnál csodásabb üvegpoharak, fűszeres-, kávés-, teásdobozok, régi plakátok és sok-sok fénykép. Lilla úgy érezte, hogy nagypapa meséi ezen a különös helyen, annak az írónak a házában, akinél szebben evésről, ivásról és kávéházakról talán senki sem tud írni, életre kelnek.

– De hát mi ez a hely, nagypapa? – kérdezte csillogó szemmel Lilla.

– A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum – szólalt meg egy kedves hölgy, aki azon nyomban felajánlotta, hogy körbevezeti őket. – Múzeumunk mindenkinek szól: aki időutazást szeretne tenni az elmúlt korok vendéglátóhelyeire vagy a magyar kereskedelmi élet letűnt századait szeretné megismerni, s azoknak is, akik később a vendéglátóiparban vagy kereskedelemben szeretnének dolgozni. Nem csak érdekességeket találsz itt, a múzeumban, de rengeteg felhalmozott tudást is: a tárgyak mellett régi dokumentumokat és fotókat. Külön figyelmet fordítunk azokra a diákokra, akik ezt a területet választották hivatásul, szeretnénk lelkesíteni és motiválni őket, hiszen annyi érdekesség és szépséget rejtenek ezek a szakmák!

Lilla egyetértett. A korabeli mértékegységek, a véka, a pint vagy az icce mellett a különböző edények, a tea- és kávéfőzők, a színes plakátok, a cégérek és a régi fotók tetszettek neki a legjobban. Nagypapa történetei színessé és élővé váltak, s Lilla vágyni kezdett arra, hogy egy olyan korban élhessen, ahol az irodalmi élet színtere a kávéház, és ha jókor jó helyen jársz a budapesti éjszakában, még Krúdy Gyulával is megihatsz egy italt.

A múzeumban tett látogatás olyan nagy hatást tett rá, hogy még napokig az ott látott tárgyakat rajzolgatta és a fotókról álmodozott. A szülinapi ajándék másik feléről, pedig ez Lillára egyáltalán nem jellemző, el is feledkezett. Csak amikor szombat délután édesanyja a legszebb ruháját és lakkcipellőjét terítette az ágyára, jutott eszébe nagypapa ígérete. Gyorsan felöltözött, és épp elkészült a fésülködéssel, mikor nagyapja megérkezett hozzájuk. Ő is nagyon szépen felöltözködött, csokornyakkendőt kötött, megnyírta bajuszát és elegánsan oldalra fésülte a haját. Régi botját otthon hagyta, és egy szép, porcelánfejű sétapálcára támaszkodott.

– Hölgyem! – nyújtotta a karját Lillának udvariasan, majd besegítette az autóba. A kocsiban régi zene szólt a rádióból, a kislány pedig kuncogott, mert fogalma sem volt, nagypapa miért öltözött ki olyan csinosan, mint karácsonykor, és hogy miért ilyen titokzatos és ünnepélyes minden. Amikor azonban megérkeztek, végre rádöbbent, mi is az ajándék második fele.

Egy kedves, kivilágított vendéglő elé érkeztek, ahol kis asztalok voltak a kertben, felettük pedig lámpafüzérek. Mosolygós pincér sietett eléjük, aki messziről, régi jó ismerősként köszöntötte nagypapát.

­– A hölgyben kit tisztelhetek? – fordult Lilla felé széles mosollyal.

– Az unokámat. Különleges nap ez a mai, tehát arra kérlek Lacikám, hogy a legjobb asztalodhoz vezess minket.

A pincér tettetett felháborodással nézett rájuk.

– De hát ez csak természetes!

S valóban, a legszebb asztalkát kapták a kerthelyiségben, épp a zenekar mellett, akik ugyancsak elegáns öltözetben olyasféle régi dalokat játszottak, amelyeket nagymama és nagypapa bakelitről szokott hallgatni.
Ajándék

És akkor Lilla szemébe könnyek gyűltek, mert ez az este épp olyan volt, mint amilyennek minden régi szép nyárestét elképzelt, és a finom ételek után nagypapa táncra kérte, és olyan volt a kerthelyiség, az összenevető pincérek, a kipirult arcú nagybőgős és nagypapa a csokornyakkendőjében, kihúzott derékkel, megfiatalodva s persze ő, a legszebb ruhájában és cipellőjében, mintha ők is egy jelenet lennének a múzeumi fotókon, egy pillanat a régi szép időkből.