Átkelés biztonsággal

Van egy hely, ahol egész délutánokat lehet lógni. Van egy hely, ahol mindig találkozol az aktuális legjobb barátnőddel (ha nem vagy szerencsés, a nem aktuálisakkal is). Van egy hely, ahol anyu sólyomtekintete is el-elrévedez néha, és te végre felveheted a porból azt az elhagyott nyakláncot, amiről egyébként te is tudod, hogy koszos és amúgy is valaki másé. Van egy hely, ahol mindig lassít a fagylaltoskocsi. Egy olyan hely, ahol mindig akad a homokban elég futrinka és a járdán marokszámra gyűjtheted a bodobácsot.

Lilla nagyon szerette a Kavics utcai játszóteret. Iskola után sokszor jött ide Csongorral és Tündével taktikai megbeszélésre, vagy hétvégente Lócival hintázni és csúszdázni. Ide anyukája is örömmel elkísérte őket, ugyanis az összes barátnője (kezdve a Körmös Krisztitől a mindig kosztümös, ügyvéd Izáig) megtalálható volt errefelé szombat délutánonként.

Ugyanakkor a játszótérre nem volt könnyű eljutni. Az iskolától és óvodától egy forgalmas út választotta el, ahol két irányba süvítettek az autók teljes tempóval. Valami oknál fogva nem volt jelzőlámpa az úton, így minden alkalommal árgus szemek, kötélidegzetek és rendkívüli óvatosság szükségeltetett az átkeléshez. A baj pedig bármelyik pillanatban bekövetkezhet.

Mint legutóbb, mikor Lilla meggondolatlanul lépett le az úttestre. Általában mindig körbe szokott nézni a járda pereméről, és türelemmel kivárta, míg egy-egy autó megszánta, és megállt a kedvéért. Ám aznap délután fontos találkája volt barátaival, és mivel tesi volt az utolsó órájuk, eleve késve indult el. Annyira sietett, hogy majdnem egy hatalmas, piros autó elé ugrott, az utolsó utáni pillanatban sikerült csak visszaszökkennie a járdasziget védelmébe. A kék autó bosszús dudálással húzott el mellette.

Átkelés biztonsággal

Lilla szívdobogva, remegő lábakkal érkezett a játszótérre, ahol dadogva próbálta elmagyarázni Csongornak és Tündének, mekkora bajtól menekült meg. Csongor rosszallóan vonta össze a szemöldökét.

– Lehet, hogy te is figyelmetlen voltál, de minden jel arra mutat, hogy ez az átkelő már tényleg túl veszélyessé vált. Mi lesz a kisebb gyerekekkel? Mi lesz akkor, ha ők nem figyelnek az orruk elé?

Tünde elgondolkozott.

– Szólnunk kellene az átkelőről a polgármesternek! Ha mindannyian összefogunk, biztos vagyok benne, hogy ide tesznek egy közlekedési lámpát!

Lilla megcsóválta a fejét.

– Ugyan, hogyan juthatna el a mi szavunk a polgármesterhez? S vajon miért érdekelné őt a mi játszóterünk?

– Hidd el, ha sokan összefogunk, igenis érdekelni fogja a véleményünk! – szólt bizakodva a fiú. – Nemrégiben hallottam egy hasonló programról, csak épp Budapesten, Zuglóban. A városi tanács kikérte a lakosság véleményét a közlekedésfejlesztésről: összegyűjtötték azokat a problémás területeket, helyzeteket, melyekre a lakosok figyelmesek lettek, majd pedig velük együtt kidolgoztak olyan megoldásokat, melyek mindenkinek megfelelőek, és ugyanakkor megvalósíthatóak is. A mi városunk közlekedésének is erre volna szüksége!

Lillában felébredt a remény.

– Akkor szerintetek, ha bevonjuk a felnőtteket, és felmérjük, ki mindenkit zavar ez az átkelő, van esély a megoldásra?

Tünde szemébe is lelkes fény gyúlt.

– Hát hogyne lenne! Végül is ki más szólhatna a játszótér és az átkelő érdekében, mint mi, akik a legtöbbet használjuk? Egy próbát megér, jól mondom?

A gyerekek egyetértettek.

Másfél hónap kellett a csodához. A felnőttek kivétel nélkül mind egyetértettek abban, hogy kicsik és nagyok védelmének érdekében muszáj tenni valamit az átkelő biztonságáért. Másfél hónap alatt megszervezték a közlekedésrendezést és biztosították a jelzőlámpa felszerelését.

Mikor másfél hónap múltán Lilla Lóci kezét fogva ott állt a zebránál a fénysebességgel suhanó autók már nem tűntek olyan ijesztőnek. Hiszen mikor a gyalogátkelőnél zöldre váltott a lámpa, mintha az őrült forgalom egy csapásra megszelídült volna, engedelmesen fékeztek és adtak utat a két kisgyereknek. Félelem és aggodalom nélkül sétáltak át a játszótérre.

 

˄