Programozott gondolat

Lilla sosem értette igazán, mit esznek a fiúk annyira a robotokon. Mármint tényleg nagyon érdekes, ha egy gép sok izgalmas dolgot tud csinálni, magától mozogni, beszélni, vagy épp úgy kinézni, mint egy sci-fi film mellék- avagy főszereplője, de a fantasztikumtól azért ez tényleg messze áll. Egy robot így is, úgy is sokkal kevesebb dologra képes, mint egy ember. Nem tud álmodni, nem tud elgyönyörködni egy zöld szőrű kutyában, és nem tud gondolkozni sem.

─ Várj… várj! ─ nevetett Csongor, miközben Lilla hevesen kifejtette neki határozott véleményét a robotok korlátoltságáról. ─

Mégis mit értesz a gondolkodás alatt?

A kislány összehúzott szemekkel pillantott a fiúra. Úgy tűnt, remekül szórakozik, láblógatva ült az egyik pad tetején, miközben Lilla nagy gonddal söprögette össze a krétaport a tábla alatt. Aznap ő volt a hetes, és a galacsinhalmokkal, ceruzaforgáccsal és kiflimorzsával tarkított osztálytermet nem hagyhatta ilyen állapotban. Magában kelletlenül mérgelődött: valakinek igazán rendre kellene tanítania az osztálytársait! Az hagyján, hogy nem teszik fel a széket maguk után, no de ez a rendetlenség… Iluska néni, a takarító tegnap mosott fel, ma meg már semmi sem látszik belőle.

─ Hát gondolkodást ─ felelte kicsit elbizonytalanodva.

─ Mint például a számolás? Arra már a számológépek is képesek ─ szólt Csongor csipkelődve.

─ Nem a számolásra gondoltam, hanem mondjuk a… az észlelésre!

A remek gondolat abban a pillanatban jutott eszébe egy, a földön heverő fél pár fülbevalóról. A fiú homlokráncolva pislogott rá, miközben ő csillogó szemekkel tartotta a fénybe az apró, pontszerű ékszert.

─ Egy takarítórobot - képzeljük el, hogy van ilyen - lehet, hogy ügyesebben letörölné a táblát, és alaposabban söpörne fel az osztályteremben, mint én, de vajon észrevette volna Katica fülbevalóját a szemét között?

─ Szerintem észrevette volna…

─ Persze, ha beprogramozod, hogy söprögessen és közben egy fülbevalót keressen! De én sem tudtam, hogy keresnem kell, míg meg nem láttam a parkettán heverve… Egész biztosan Katicáé.

Csongor elmosolyodott.

─ Igazad van, Lilla, a robotok talán sosem fognak tudni olyan könnyedén, és spontán módon alkalmazkodni a helyzetekhez, mint mi, emberek. De jó, ha tudod, hogy tanulni már képesek.

A kislány nagy szemeket meresztett.

─ Bizony Lilla, jól hallottad! Tanulni. Épp nálunk, Magyarországon fejlesztettek ki egy olyan ipari robotot, pontosabban szenzort, mely képes tapintás útján érzékelni, és döntéseket hozni. Figyelj, elmagyarázom. Van például egy csiszolórobot, aki hegesztések után maradt sorját (tudod, azt a sebhelyszerű illesztést) tünteti el. Ha a robot csak automatikus módon dolgozna, egy adott program szerint, nem érzékelné, hol kell többet csiszolni, vagy jobban rányomni a felületre a csiszolókorongot. A magyar kutatók azonban kitalálták, hogy tapintás után a robot képes lenne érzékelni például az egyenetlenségeket, és úgy dönteni, hogy kicsit alaposabban csiszol bizonyos helyeken. Érted már?

─ Értem… De Csongor, ez hihetetlen lenne! Egy robot, aki képes tapintani, tanulni és döntéseket hozni?

A fiú elégedetten bólogatott.

─ Képes lesz, a fejlesztők nagyon jól haladnak! S ki tudja, a tanulás után hány lépés a gondolkodás.

─ Ez fantasztikus ─ suttogta a lányka őszinte döbbenettel. ─ Egészen megváltozna a világunk.

─ Meg is fog! Az emberek egyre több segítséget kapnak majd a robotoktól, akik olyan veszélyes, monoton vagy nehéz munkákat is meg tudnak majd csinálni, melyeket az ember nem szívesen végezne. Igazi segítőink lesznek a jövőben.

A kislány lelkében a csodálat és a bizonytalanság kettős érzése mocorgott. Eszébe jutott az összes robotos-lázadós-lézerfegyveres film, amit eddig látott.

─ De Csongor, ugye csak jó robotokat fogunk használni?

─ Én nagyon remélem, Lilla! De tudod, a jó robotokhoz legfőképpen jó szándékú, bölcs, felelősségteljes emberekre van szükség. S habár olyanokat nem lehet programozni, én bízom benne, hogy mindig lesznek.

─ Én is.