Utcaszínház

Utcaszínház

Szombat délelőtt volt, a nap ragyogóan tűzött alig hagyva egy kicsinyke árnyékot, Lilla pedig kint játszott a kertben.  Valójában arra várt, hogy felbukkanjon Galagonya hírt hozva kedvenc madaráról, ám az Életőrző ebnek ma egyéb dolga akadt. Így hát nem maradt más, mint törökülésben csücsülni és elgondolkozva tépdesni a füvet. Azon töprengett, milyen jó lenne kicsalni Lócit homokozni. Ha ketten vannak, nagyobb eséllyel lesz a játékból egy kiadós sárdagonyázás. Megint belehempergeti a tócsába kisöccsét, aki majd visítva kacag ezen. Erre a gondolatra egészen felvidult.

Ekkor azonban valaki megszólalt a kerítés túloldalán.

− Lilla! Miért lógatod itt az orrodat?

A kislány riadtan kapta fel a fejét. Egy szép, mosolygós, hosszú szőke hajú lány álldogált a kapuban.

− Tünde! – kiáltott fel csodálkozva a lányka. – Mit csinálsz erre?

− Megyek az Utcaszínházba! Itt van az Utca-SzAk!

Lilla csodálkozva pillantott a lányra. Utcaszínház? Még soha életében nem hallott erről. Rögtön megjelent előtte egy tisztára sepert utca, ahol a kerítések előtt kispadok helyett kárpitozott székek vannak, s a villanyoszlopokra óriási, vörös függönyszárnyakat aggattak fel, ami mögött már készülődnek a díszes ruhákba öltözött színészek.

Utcaszínház

− Elkísérsz? – riasztotta fel Tünde hangja a kislányt az ábrándozásból. Lilla kettőt pislantott, aztán döntött is: miért ne? Látni akarja a színházat! Gyorsan berohant az anyukájához, aki megbeszélte Tündével, hogy nagyon fog vigyázni Lillára, nem mennek túl messzire és ebédre hazaérnek.

Pár perc múlva már kézen fogva szaladtak a főtér felé. Lillát majd szétvetette a jókedv, micsoda kaland! Alig várta, hogy megpillantsa az elképzelt színházat.

A térre érkezve azonban nem fogadta őket sem nagyszínpad, sem bársonypuha székek, sem pedig díszes ruhákba öltözött emberek. Helyettük egy csomó gyerek, akik a földön üldögéltek, és harsogva kacagtak az épp zajló előadáson. Pár mókás ruhába öltözött felnőtt, és több kicsit kócos, kicsit maszatos kisgyerek szerepelt a kör közepén, de a legérdekesebb az volt, hogy olykor-olykor a nézők közül is csatlakozott egy-két apróság az éppen zajló jelenethez. Úgy tűnt, mindenki nagyon jól érzi magát.

− Ez a színház? – kérdezte elcsodálkozva Lilla.

− Ez bizony! – mondta vidáman Tünde, aztán a döbbent lánykára nevetett. – Mást vártál, igaz? Pedig ennél izgalmasabb színházat elképzelni sem lehet! Ez a színpad mindenkié, és mindenki játszhat rajta! Lehetsz néző, lehetsz szereplő, mindegy: a lényeg, hogy együtt vagyunk, és valami szépet alkotunk!

Ezzel odavonta Lillát a kör széléhez, és leültek a gyerekek közé, akik szétgurulva, visítva kacagtak a színészek mókázásán.

− Szia! Peti vagyok! – fordult hozzá egy kisfiú vidám, foghíjas mosollyal. − Te ugye nem tőlünk jöttél?

− Nem − mondta a kislány zavartan, − én itt lakom.

− De jó neked! –mondta Peti. – Nagyon szép hely az otthonod! Gyönyörű ez a város! A mi falunk sokkal kisebb… nincsenek ilyen nagy házak sem. Meg ennyi bolt! Te is csinos vagy!

− Köszönöm szépen! – mondta a kislány paradicsomvörös arccal, ám még mindig értetlenül. Peti azonban ekkor már ismét az előadás felé fordult és hangos kacagással jutalmazta a színészek játékát.

Tünde közelebb húzódott Lillához, és magyarázón kezdte el:

− Ezek a gyerekek az Utca-SzAkkal látogattak el hozzánk. A környék, ahonnan jöttek, nagyon szegény, néha még bolt sincs a faluban. Az Utca-SzAk azért jó, mert ezek a felnőttek, akik között vannak színészek, önkéntesek és zenészek is, mind azért jöttek, hogy különböző programokat szervezzenek nekik. Darabokat tanítanak be, játszanak, sokat beszélgetnek és ahol tudnak, étellel és mással is segítenek.

Való igaz, ahogy Lilla végignézett a gyerekeken, feltűntek neki a kopott pulóverek, viseltes nadrágok, borzas hajak. Mégsem különböztek tőle másban, csak hogy még jobban ragyogott a szemük az örömtől, hogy itt lehetnek. Pár városbeli néni sütikkel járt körbe, a kicsik pedig udvariasan megköszönték a finomságokat. Az egyik nevető szemű kislány Tünde ölébe kérezkedett, és elkezdte fonogatni hosszú, szőke haját. Az előadás pedig folyt tovább, a gyerekek bátran ugrottak fel a helyükről és kapcsolódtak be, vagy épp hangosan biztatva húzták magukkal a félénkebbeket.

− Tünde! – szedte össze a bátorságát Lilla. – Neked mi a titkos küldetésed?

A lány szeme pajkosan villant egyet.

− Ha nincs is Életőrző medálom, mint egyeseknek, azért nekem is lehet küldetésem. De nem titkos: figyelni másokra.

Ezzel megölelte a nyakába csimpaszkodó kislányt. Lilla pedig a következő pillanatban azt vette észre, hogy Peti már kézen is ragadta, és húzza befelé a színpadra…

˄