Vissza

NYERŐ­MAGYAROK.eu — Az ember a siker mögött

Hát a fákra ki vigyáz?

Hát a fákra ki vigyáz?

Lilla számtalan olyan állattal találkozott már, aki az életőrzőknek köszönhette gyógyulását, biztonságát vagy éppen életét. Sokuk otthona is csak azért menekült meg, mert a természetvédők jókor és jó helyen léptek közbe; vizeket, réteket, pusztákat tettek védetté, gondoztak szeretettel, hogy az elzarándokolt madarak, megriadt állatok újból hazatérjenek. A kislány képessége pedig, hogy szót értett ezekkel a szárnyas, uszonyos, négylábú teremtményekkel még ennél is meseszerűbb volt. Néha azonban, főleg, mikor nagy, sötét fenyveserdők közelébe tévedt, őszintén sajnálta, hogy a nem érti, miről susognak egymás közt a fák. Úgy szerette volna megkérdezni tőlük, hogy rájuk vajon ki vigyáz.

─ Bence bácsi! Szerinted a fák tudnak beszélni? ─ kérdezte nagybátyját a kislány.
Bence bácsi, a nagybajszú erdész, maga is olyan hallgatag volt, mint a fenyvesek; kivéve persze akkor, ha kirándulni indult legkedvesebb kis unokahúgával. Azért most is töprengett pár percet, kicsit emésztette a kérdést, végül pedig lassan, komótosan válaszolt.
─ Minden bizonnyal, kicsi lány. A fák is élőlények, s bár elsőre talán nem látszik, csuda érdekes teremtmények.
Bence bácsinak pedig hinni kellett; főleg, ha fákról volt szó. Erdészként ugyanis figyelemmel követte erdeje összes fáját, magkortól az öregségig. Ő volt az, aki a csemetekerben nyurga fácskává nevelte őket, majd pedig megkereste méltó helyüket az erdő óriás közösségében. Ő volt az is, aki színes festékjelekkel kivágásra ítélte az öreg, vagy beteg fákat, vagy engedélyt adott egy-egy erdőrészen a kitermelésre. Lilla pontosan tudta, hogy nagybátyja bölcs, megfontolt őre az erdőnek, ám néha arra gondolt, magányos tevékenység lehet egyedül vigyázni egy ekkora rengetegre.
─ Bence bácsi! Ugye te vigyázol a fákra?
Komoly, megfontolt biccentés volt a válasz.
─ És nem vagy nagyon egyedül?
Az erdész csodálkozva pislogott a lánykára.
─ Arany szívem, hát miért lennék egyedül? Nem is tudod, hányféle segítőm és barátom van szerte az országban.
A lányka eltátotta a száját.
─ Hányféle?
─ Kezdjük, mondjuk a természetvédőkkel, akiket te életőrzőknek nevezel.
─ Mert azok is! ─ húzta ki magát a lányka a legkisebb életőrzőknek kijáró büszkeséggel.
─ Szóval, az életőrzők tanácsot adnak a védett növényekkel és állatokkal kapcsolatban. Ha például új fafajtát látok az erdőben, rögtön megkérdezem őket, hogy szerintük ide való-e. Ha sérült madarat találok, a Madártani Egyesülethez vagy akár a Nemzeti Parkokhoz is fordulhatok segítségért. Megváltozott a talaj termőképessége, csenevészek a fák? Levelet írok talajbiológus barátaimnak és a tanácsukat kérem… és így tovább. Látod-látod, Lillácska, nem vagyok én egyedül, még ha magányosan járom az erdőt, akkor sem!

Hát a fákra ki vigyáz?
A kislány elmosolyodott.
─ Olyanok vagytok, mint egy nagy család?
Az erdész mosolygott.
─ Olyasmi, kicsi lány. Mi vagyunk az élet védelmezői az erdőben. Az erdőben, amely otthona az állatoknak, pihenőhelye az embereknek, meleget és építőanyagot ad, hogy házakat építsünk, és tüzeket rakjunk. Ám nem szabad elfelejtenünk, hogy mégiscsak egy élő közösség, amit gondozni és vigyázni kell.
Lilla bólintott, és szeretettel, büszkén szorította meg nagybátyja kérges, nagy kezét.
─ Vigyázunk rá!